A szkíták (Európában szkítáknak, Közép-Ázsiában szakáknak nevezték őket) az iráni nyelvű népek csoportjába tartozó ókori lovas nomád nép voltak. Először asszír krónikákban jelentek meg, askuzi vagy iskuza néven. A szkítákat harcművészetük, főként a lovas hadviselésben való jártasságuk miatt félte és csodálta a többi nép. Nemcsak katonai erejük, hanem művészetük és civilizációjuk is nevezetessé tette őket.
A sírjaikban talált díszes nemesfémtárgyak arra utalnak, hogy gazdag uralkodó rétegük is volt (tagjait királyi szkítáknak nevezik). A királyi szkíták élén örökletes hatalmú uralkodó állt. A szkíta birodalom - amelynek központja a Krím-félsziget – nem volt egységes: laza törzsszövetségek alkották, melynek más etnikumok is részei voltak. Ennnek ellenére a birodalom évszázadokig fennállt. A Kr. e. VII. század végén a szkíták elfoglalták a kelet-európai sztyeppevidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig. I. e. 513-ban I. Dareiosz perzsa nagykirály vezetett ellenük hadjáratot, de eredménytelenül, seregeit majdnem elveszítve kellett visszafordulnia a döntő csatát elkerülő, az utánpótlást megsemmisítő szkíták elől.
A szkíta hadsereg szabad harcosokból állt; ők fizetséget nem kaptak, csak élelmet és ruhát, de ha az ütközet végén felmutatták egy ellenséges katona levágott fejét, részesültek a hadizsákmányból. Legfontosabb fegyverük a kétszer hajlított íj és a háromélű heggyel ellátott nyílvessző volt. Perzsa típusú kardot viseltek. Minden szkítának volt legalább egy lova, a gazdagok nagy, főként mongol pónikból álló méneseket tartottak. Nomádok lévén építészet nem alakult ki náluk, ennélfogva nem létezett sem festészet, sem ókori értelemben vett szobrászat. Temetkezési helyeik jelentősek (kurgánok), továbbá a kisművészetek (ötvösség, csontfaragás). Alkotásaikra jellemzőek az állatábrázolások, főként ragadozó állatok, melyek a szkíta arisztokrácia jelképei voltak. Hérodotosz által leírt szkíták az első nomád nép, amelyek történetéről, életmódjáról megbízható értesüléseink vannak.
Sok nomád szokást írt le először, amelyről aztán az elkövetkezendő másfél ezer év nomádjainál sokat hallunk még. Ilyen pl. az ivócsésze készítése az ellenség koponyájából, a vérszerződés, a lóáldozat, az arc meghasogatása gyásznál. Az szkíták temetkezési rítusai: sírhalmokat emelnek, faládákba, cölöpökből ácsolt sírkamrába temetik halottaikat, a harcosok felszerszámozott lovát is eltemetik a gazdájukkal. Az elhunytakkal együtt eltemetett tárgyakból képet alkothatunk fegyverzetüről, viseletükről, a hitvilágról, művészetről, a kézművesség fejlettségéről. A gazdag kul obai kurgánból került elő például az a fésű, melynek fogantyúján harci jelenetet láthatunk. Megfigyelhetjük rajta a szkíták ruházatát, fegyverzetét, észrevehetjük, hogy ők még nem ismerték a kengyelt, s e jelenetben lóról szállva tőrrel és pajzzsal harcolnak. Láthatjuk, hogy fegyverzetükhöz hozzátartozott az íj és a nyílvesszők, melyek két különálló, de lapjával egymáshoz erősített tegezben foglaltak helyet, s ez a kettős-tegez a derékszíjról lógott le a bal oldalukon. A szkítákat megörökítő legtöbb jelenetben fegyverzetet viselő harcosokat láthatunk. A Magyarországról előkerült emlékek közül világviszonylatban is jelentős a zöldhalompusztai lelet és a tápiószentmártoni aranyszarvas. A szkíta közösség a Kr. e. II. században bomlott fel, az utolsó uralkodó, akinek nevét feljegyezte a történelem, Palakosz volt. A Fekete-tenger északi partvidékén létrejött, virágzó szkíta birodalmat a Kr. e. III. századtól a keletről előrenyomult szarmata törzsek fokozatosan felszámolták.
A sírjaikban talált díszes nemesfémtárgyak arra utalnak, hogy gazdag uralkodó rétegük is volt (tagjait királyi szkítáknak nevezik). A királyi szkíták élén örökletes hatalmú uralkodó állt. A szkíta birodalom - amelynek központja a Krím-félsziget – nem volt egységes: laza törzsszövetségek alkották, melynek más etnikumok is részei voltak. Ennnek ellenére a birodalom évszázadokig fennállt. A Kr. e. VII. század végén a szkíták elfoglalták a kelet-európai sztyeppevidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig. I. e. 513-ban I. Dareiosz perzsa nagykirály vezetett ellenük hadjáratot, de eredménytelenül, seregeit majdnem elveszítve kellett visszafordulnia a döntő csatát elkerülő, az utánpótlást megsemmisítő szkíták elől.
A szkíta hadsereg szabad harcosokból állt; ők fizetséget nem kaptak, csak élelmet és ruhát, de ha az ütközet végén felmutatták egy ellenséges katona levágott fejét, részesültek a hadizsákmányból. Legfontosabb fegyverük a kétszer hajlított íj és a háromélű heggyel ellátott nyílvessző volt. Perzsa típusú kardot viseltek. Minden szkítának volt legalább egy lova, a gazdagok nagy, főként mongol pónikból álló méneseket tartottak. Nomádok lévén építészet nem alakult ki náluk, ennélfogva nem létezett sem festészet, sem ókori értelemben vett szobrászat. Temetkezési helyeik jelentősek (kurgánok), továbbá a kisművészetek (ötvösség, csontfaragás). Alkotásaikra jellemzőek az állatábrázolások, főként ragadozó állatok, melyek a szkíta arisztokrácia jelképei voltak. Hérodotosz által leírt szkíták az első nomád nép, amelyek történetéről, életmódjáról megbízható értesüléseink vannak.
Sok nomád szokást írt le először, amelyről aztán az elkövetkezendő másfél ezer év nomádjainál sokat hallunk még. Ilyen pl. az ivócsésze készítése az ellenség koponyájából, a vérszerződés, a lóáldozat, az arc meghasogatása gyásznál. Az szkíták temetkezési rítusai: sírhalmokat emelnek, faládákba, cölöpökből ácsolt sírkamrába temetik halottaikat, a harcosok felszerszámozott lovát is eltemetik a gazdájukkal. Az elhunytakkal együtt eltemetett tárgyakból képet alkothatunk fegyverzetüről, viseletükről, a hitvilágról, művészetről, a kézművesség fejlettségéről. A gazdag kul obai kurgánból került elő például az a fésű, melynek fogantyúján harci jelenetet láthatunk. Megfigyelhetjük rajta a szkíták ruházatát, fegyverzetét, észrevehetjük, hogy ők még nem ismerték a kengyelt, s e jelenetben lóról szállva tőrrel és pajzzsal harcolnak. Láthatjuk, hogy fegyverzetükhöz hozzátartozott az íj és a nyílvesszők, melyek két különálló, de lapjával egymáshoz erősített tegezben foglaltak helyet, s ez a kettős-tegez a derékszíjról lógott le a bal oldalukon. A szkítákat megörökítő legtöbb jelenetben fegyverzetet viselő harcosokat láthatunk. A Magyarországról előkerült emlékek közül világviszonylatban is jelentős a zöldhalompusztai lelet és a tápiószentmártoni aranyszarvas. A szkíta közösség a Kr. e. II. században bomlott fel, az utolsó uralkodó, akinek nevét feljegyezte a történelem, Palakosz volt. A Fekete-tenger északi partvidékén létrejött, virágzó szkíta birodalmat a Kr. e. III. századtól a keletről előrenyomult szarmata törzsek fokozatosan felszámolták.
Szkíták a gothic.hu-n
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése